Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Apati szövetsége

2008.10.07

APATI SZÖVETSÉGE

(részlet) Kép 

 

 

A Szövetség indult azonnal, hiszen bevetésre készen vártak, de sajnos pont akkor érkeztek a Vadasparkhoz, amikor a szürke pantallós beszállt a kocsijába, és elhúzott. Táska már nem volt nála.

– Hát ez nem jött össze… – huppant le a pénztár melletti zsiráfszobor talapzatára Barna – már megszabadult a táskától.

– Hát, épp ez az!  – lelkesedett Geller. – A táskája még itt kell hogy legyen valahol.

– Ugyan hol? – kérdezte Barna reménytelenül.

– Az ezüstrókánál! Na, gyerünk!

– Menjetek – mondta Barna, és nem mozdult a zsiráftól –, én inkább őrködök.

– Őrködj – húzta meg a száját Geller –, el tudjuk intézni nélküled is, igaz, hobbitok?

Tobozból meg Botondból egyszerre tört fel az eget rengető igen, hát persze, hogy el tudják intézni, nem nagy ügy az egész. Nem is vártak senkire, indultak a pénztár felé.

– Geller, te meg vagy őrülve... – nézett körül döbbenten Helga, amikor az ezüstróka számára elkerített részhez értek. A Vadaspark legnagyobb szenzációja most éppen az ezüstróka volt, hisz nem is olyan régen kicsinyei születtek. De az üvegfallal elzárt föld alatti rókalyukban egy fia kisrókát sem lehetett látni, a fél város ott tolongott hát a vizesárok körül, ami a rókáknak elkerített részt választotta el a látogatóktól.

– Képtelenség észrevétlenül átfésülni a terepet – nyugtázta Juti is, de Gellert nem lehetett lehűteni.

– Van egy zseniális tervem! Teljes álcázás, senki sem fog gyanút, majd meglátjátok. Hány pohár kólát tudtok meginni fejenként? – kérdezte, miközben az állatkerti büfé felé vették az irányt.

– Ötöt – vágta ki Botond, de kettő után feladta, s egy hirtelen mozdulattal kihajította a műanyagpoharat a szemetesbe. Geller utána ugrott, a kukából ordibált ki a többieknek:

– Ki ne dobjátok! Ez is az álcázás része!

– Neked már sikerült – villant egyet Helga szeme. – Úgy látom, hajléktalan leszel.

De Geller rá se hederített, hiába kérdezték, nem árult el semmit.

– Nyugi – súgta a többieknek, míg az ápoló felé tartottak –, mire bejutunk az ezüstrókához, addig nektek is világos lesz minden.

– Jó napot kívánok – tolta föl Geller a szemüvegét, mikor végre az ápolóhoz értek –, Heller Gellért vagyok, a Mini Green Peace helyi egyesületének képviselője. Engedélyt kaptunk az igazgató úrtól, hogy ürülék-mintavétel ügyében végigjárjuk a kenneleket.

A gondozó egy pillanatig csak bámult ki a fejéből.

– Hogy mi?

– Ü-rü-lék-min-ta-vé-tel – artikulálta a gondozó felé a szót Geller, s meglobogtatta a kezében lévő műanyag poharakat –, mármint hogy a fekáliát szeretnénk bevizsgálni.

De a gondozó nem ért rá hosszan gondolkodni, mindjárt itt az esti etetés ideje, lejár a munkaidő, nem tudta elvégezni időben a dolgát, ezek meg itten fárasztják a rókaszarral, amikor éppen elég ideges így is, ha megjön a Jojó, szeretne végre pontot tenni az ügy végére. Míg gondolkodott, Geller megállás nélkül nyomta a szöveget tovább, hogy a Green Peace, meg az ökológiai egyensúly, és a rókaürülék laboratóriumi elemzése, tetszik érteni. A gondozó nem értett semmit, csak káromkodott magában egy sort, a vezetőség megint a nyakába szabadítja ezeket a hülye grínpíszeseket, akik mindig csak verik magukat, hogy az állati jogok, meg az ökológia, mit akarhatnak most is, tudja fene, de jobb lesz velük vigyázni, egyébként is, mindjárt itt a Jojó, hozza a lét, le kell rázni a kölyköket gyorsan.

Kikapcsolta hát a villanypásztort, és betessékelte a gyerekeket az ezüstróka területére, oda kéne zárni mindegyik ökoaktivistát, menjenek, szedjék a rókaszart, ahogy csak akarják.

Helga mérgesen villantott Gellerre:

– Ugye nem gondoltad komolyan, hogy most rókakakit fogunk gyűjtögetni?

– Mért, te ki tudtál találni jobbat? Gondold azt, hogy malronfa termését gyűjtöd Lothlórienben, rögtön kellemesebb.

Helgának egy csöppet sem volt kellemes, de Kincső elemében érezte magát azonnal, a terület legbozótosabb részét kereste fel. Az aktatáskára nem gondolt már rég, érezte, tündék laknak ezen a tájon, lépéseik nyomát kereste a bokrok alatt. Ha tündéket nem is, az ezüstrókát megtalálta a kölykeivel együtt.

– Hát ide dugtad őket? – kérdezte a rókamamától, aki hangosan kaffogott rá a bokor alól. – Igazad is van, ott az üvegfal mögött mindenki benneteket bámulna, nem tudnád rendesen szoptatni őket.

Nem is ment sehova, ott ült a bokor alatt, és nézte a kicsiket. Azt már rég tudta apától, hogy nem szabad hozzájuk érnie, mert akkor támadni fog az anyaállat, de azt, hogy nézze, megengedte neki a rókamama.

Botond meg Toboz elporzott hét határra, Juti aggódó kiáltását Toboz meg se hallotta.

– És szóljál, nehogy bepisilj, mert sok kólát ittál!

A gondozó felsóhajtott, végre elcsitultak a kedélyek, de ez a mai nem volt az ő napja, mert alighogy a grínpíszes csurmók eltűntek, megjelent egy szőke bögyös csaj meg egy hórihorgas ürge, kamerával a vállán, meg még vagy hat fickó reflektorokkal, hogy a tévének akarnak a rókakölykökről egy rövidfilmet forgatni. Ahogy megérkeztek, beindult a gépezet, reflektorokat balra, középre fel, Józsikám több kakaót neki, na ez az, ez már valami, Édike, vigyázz, a feneked belóg a képbe, Édike ne hisztizz már, hát persze, hogy büdös a rókalyuk, mit vártál, na jó, felhozzuk őket inkább, de hol vannak a kölykök, ki látta a kölyköket, gyerekek, ezt így nem lehet, nem lehet így dolgozni, Édike a feneked, rakd már arrébb a fenekedet, a kölyköket hova tettétek, mi az, hogy nincsenek meg, no, Édike, indulás, mosolyt a fogakra, csapó indul, egy-kettő-hááá...

Édike százfogú mosolyra húzta barnával kontúrozott ajkait, de megszólalni már nem volt ideje, mert a rókakennel felől egetverő visítás hallatszott:

– Jutiiii! Bepisileeek!

Az operatőr automatikusan fordult az attrakció irányába, tudta, követni kell az eseményeket, még ha váratlan fordulatot vesz is a forgatás.

A másodasszisztens pisszegett kettőt Édikének, hogy csillantson már valamit, de Édikét is elhagyta a rugalmassága, mert minden bokorból gyerekek bújtak elő, egy nagydarab lány meg futásnak eredt a hang irányába, mert a visítás csak nem csillapodott.

– Jutiiii, bepisilteeem!

Az egyik bokorból Toboz tűnt fel, kissé hiányos öltözékben, Juti futott utána Toboz átázott gatyáját lobogtatva a kezében:

– Vedd fel, mert megfázol!

Ám a műsornak ezzel még nem volt vége, egy másik bokorból kétségbeesett kislány rohant elő:

– Ne ordíts Toboz, megijeszted a kölyköket!

Kamera mozdul, Kincső totálban, de ez már a sok vihart látott operatőrnek is sok volt, csak odasúgta a másodasszisztensnek:

– Mi ez a rakás kölyök, Józsikám, valami új rendezői ötlet?

De Józsikám csak húzogatta a vállát, tudja fene, a rendezőtől minden kitelik, aztán gyorsan kapcsolt, hoppáré, ez a gyerek tudja, hol vannak a rókakölykök, negédes mosollyal fordult Kincső felé.

– Megmutatod nekem, hol vannak?

Kincső hátrált, de az asszisztens folytatta:

– Nézd csak, itt most mindenki a kölyköket akarja megnézni, azért jöttünk mi is ide a tévétől, mutasd meg nekünk őket, jó, hogy a Zöld Tulok nézői is megláthassák!

Kincsőnél a Zöld Tulok hatott, az volt a kedvenc műsora a városi tévében, visszabújt az egyik bokorba, ne félj rókamama, csak egy kicsit viszem el őket, nem adom oda senkinek. De rókamama szerencsére már nem volt sehol, mert az esti etetést végezte a gondozó, s Kincső egy marék rókakölyökkel térhetett vissza a stábhoz. Addigra már Geller is ott állt a reflektor fényében, hogy honnan került oda, nem tudta senki.

Édike visszatért önmagához, széles mosollyal kérdezte Gellert:

– Elmondanád a kedves nézőknek, hogy mit csináltok itt?

Geller egy pillanatra meglepődött ugyan, de aztán ott folytatta, ahol abbahagyta.

– Mi a helyi Mini Green Peace aktivistái vagyunk, mintát veszünk éppen az ezüstróka ürülékéből...

Édike mosolyt húzott a fogaira szépen, teljes képernyővel fordult a kamera felé:

– Ó, ez nagyon érdekes! És milyen célból gyűjtitek az üledéket?

– Ürüléket – javította ki Geller, s a riporternő homlokán sötét felhő futott végig egy pillanatra, kis hülye, hát nem mindegy, hogy ürülék vagy üledék? De Gellernek ez a szó most kapóra jött –, az ürüléket vizsgálati célból gyűjtjük, tetszik érteni, hogy abból aztán az üledéket kimutatva, merthogy az ezüstróka ürülékének üledéke az ürülési folyamat üteméről a mikrokörnyezet ökoegyensúlyára utaló...

Nem tudta befejezni a mondatot, a nyulak ketrece mögül egy gyerekhang kiáltott ki:

– Geller! Megtaláltam!

– Mit? Az üledéket? – csacsogta a riporternő, de aztán elbizonytalanodott. – Vagy... az ürüléket?

Nem tudták tisztázni a dolgot, mert abban a pillanatban ugyanaz a gyerekhang felvisított megint.

– Nem adom! Ez az enyém!

– Aúúú! A kezem! – horkant fel egy öblös férfihang. – Tűnj el a szemem elől te kis harapós dög, mert ketrecbe zárlak!

Helga ugrott volna azonnal, Geller is, de Édike visszatartotta:

– Ez is a kísérlet része?

Helga el sem ért a ketrecekig, Botond sírva szaladt elő, s meg sem állt Gellerig.

– Elvette tőlem a táskát! 

– Milyen táska? – csacsogta Édike. – Hordozható laboratórium?

  Az! – vágta rá Geller gyorsan. 

– Jaj, de jó, akkor talán itt helyben meg tudnátok mutatni a kedves nézőknek az üledék ürülékének... vagyis hogy az ürülék üledékesedésének... öööö ... szóval, azt, amit éppen csináltok?

– Hát azt most nem lehet, mert éppen arról van szó, hogy a gondozó elvitte a táskát, vagyis hogy a laboratóriumot, és vegyszerek nélkül nem lehet az ürülékből üledéket, ugye tetszik érteni, az ürülés ütemét meg aztán végképp nem…

Közben Geller zsebében megcsörrent a mobil, Barna volt, izgatottan szólt bele a telefonba:

– Gyertek azonnal, két fickó most húzott el az aktatáskával!

Gellerbe hirtelen belefagyott a szó, Helga az eget nézte, ennyit Geller zseniális ötleteiről. Világégés az egész város szeme láttára, és még az aktatáskát is elviszik az orruk elől, Kincső semmit sem fogott fel az egészből, a kölyökrókákat simogatta átszellemült tekintettel, Juti fel akarta húzni Toboz alsónadrágját, de az küzdött kitartóan:

– Nem akarom Juti, nem akaharohom!

Édike ijedten pillogott, már eddig is sok volt neki a forgatás, de ez a visító gyerek az agyára megy, azon gondolkodott, hogy lehetne rövidre zárni ezt a kínos jelenetet, mikor Geller megoldotta helyette a problémát.

– Elnézést, bocsánat, nekünk most sürgősen el kell mennünk, mert ugye, a kis aktivista alsónadrágjában az ürülékkoncentráció elérte a megengedhetetlen arányt, ugye tetszik érteni, húzni kell haza, mert az öcsém bepisilt, de ezt azért itt hagyom emlékbe – és a riporternő kezébe nyomta az üdítős poharakat –, ha tetszik gondolni, esetleg újrahasznosításra, ökológiai szempontból, na, csókolom, gyerekek, húzás innen gyorsan.

A stáb döbbenten bámult a gyerekek után, akik pillantok alatt eltűntek a tömegben, csak mintha Toboz visítását lehetett volna hallani még egy darabig, nem, Juti, nem akarom. Az üdítős poharakból áradó bűz térítette magához a riporternőt.

– Józsikám, ez igazán... – fordult hisztériásan a másodasszisztenshez. – Ez aztán végképp nincs benne a szerződésemben, hogy még rókaszart is!

A Zöld Tulok adása az esti mese után következett. Jó munkát végeztek a tévés srácok, megvágták rendesen az anyagot, nem maradt benne más, minthogy néhány gyerek kóvályog a Vadasparkban, meg a hír, hogy a helyi Mini Green Peace tagjai rókaürüléket vizsgálnak ökológiai célzattal. A táskáról nem esett szó, de égő volt így is nagyon.

– Ez volt a teljes észrevétlenség, ugye Geller? – kérdezte Barna.

– Mér', te nem is vagy rajta a felvételen.

– Meg Apati sem – tette hozzá Botond, és a mondat megállt a levegőben. Döbbenten néztek egymásra.

– Emberek... – szólt alig hallhatóan Geller – tud valaki valamit Apatiról?

Juti törölgetni kezdte a szemüvegét, Helga szólalt meg először:

– Lehet, hogy Apati bentragadt a szürke pantallós autójában?

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.